Ostorcsapások II.

Van olykor, a veteránok és ma már hősi halottak naplóit, leveleit olvasva megelevenedik az emberben a múlt árnya, mely 1945 februárjában valóságként borult a harcoló katonáinkra. A székesfővárosunk üszkös romjai alatti óvóhelyen felidézett halvány emlékekkel a halálba induló honvédek, SS-katonák, önkéntesek végső éjjele volt ez. Aki nem kapott golyót testébe, vagy nem tépte fel aknagránát repesze éhező gyomrát, annak élővé vált a purgatórium. El sem tudjuk képzelni azt az infernót, melyet a kitörést túléltek vetettek papírra. Képesek lennénk-e megannyi elesett bajtársunk vérben ázó tetemén át remény leghalványabb csillaga felé elszántan menetelni és harcolni tovább? Egy másik világ fiai voltak ők mind. Gyakran gondolkozom, hogy hol találok ma olyan tekinteteket, mint amilyeneket a fennmaradt filmhíradók katonáinak marcona szemeiben láthatok? Egy másik világ jött és egy ilyen –szinte más dimenzióból- tekintünk rájuk vissza minden év februárjában. Ez a történelmünk formálta halottak napja, a Becsület Napjává vált számunkra. A katonasíroknál meggyújtott mécsesek, a hosszú emléktúrák, a méltóságos csendben, elnyújtott percekben idézzük magunk elé halottaink emlékét. Különös kultusz a miénk, de tiszteletünk szavakba is csak nehezen ölthető. Ez az ami többet ér bármilyen demonstrációnál, bárki is rendezze azt. Több minden beszédnél. Hőseink velünk élnek tovább, ahogy mécsesünk lángja lobban, ahogy a zászlóink táncolnak a jeges szélben.
A legnagyobb sajnálatunkra, idén kicsit rossz szájízzel kezdődött a rendezvényekre való készülődés. Miért? Miért kell az egyszerű megemlékezőnek a bajtársainak vélt személyek mocskos acsarkodását a világhálón olvasnia? Mint a két rossz testvér, akik elhunyt apjuk vagyona felett veszekednek életre-halálra a gyász helyett. A mozgalom nagyobbik részének megrökönyödését sikerült csak kivívni ezekkel a megosztó nyilatkozatokkal. Mi emlékezni akarunk, méltó körülmények közt. Hű barátainkkal együtt menetelni, megemlékezni. A Becsület Napját akarjuk. Nem a becstelenség győzelmének primordiális ünnepét. Nem vagyunk többé hajlandóak önjelölt vezetők, net-nácik és net-nyilasok okosságait hallgatni, hogy kinek is van joga megrendezni az ünnepet. Magukat minősítették a sokszor csak nevükben létező szellem-szervezetek bábjai, amikor a rendezés jogát firtatták. Ha nem tudnak évtizedes személyes konfliktusokon felülkerekedni, akkor nem méltóak a mozgalom képviseletére. Ez gyakorlatilag a lelki gyengeség egyik mementója. Mi együttműködést akarunk látni, összetartást bajtárs és bajtárs között. Mert célunk egy, a megvalósítás útja lehet, hogy részletekben különbözik, de ez nem ok arra, hogy minden együttműködést zsigerileg elutasítsanak az ún. vezetők. A Becsület napját akarjuk, a lehető legközelebb a kitörés évfordulójához! Mi a 65 évvel ezelőtt harcolt hősökről akarunk megemlékezni, nem tűrjük, hogy pár –gyakran antiszociális- „kamerád” szórakoztatása érdekében csúfot űzzenek egyesek a mozgalom eme megemlékezéséből. Ne a koncert, a buli, a bevétel domináljon a minőség és az értékek felett! Hőseink szellemét ne váltsátok aprópénzre! Természetesen a magyar bábszervezet őszinte csodálattal szolgálja ki a külföldi érdekeket. Gyakorlatilag jelenlegi országgyűlésünk is ezt teszi. Nem szabad elfeledni, hogy fegyvertársak és szövetségesek harcoltak itt, és nem kutyák és gazdáik. Ennek megfelelően kell cselekedni, ha a Becsület Napjára gondolunk. Hamarosan nehéz idők köszöntenek a mozgalom tagjaira és csak az összefogás képes erőt adni nekünk. A taktikai együttműködés alapvető célként kellene, hogy lebegjen a mozgalom előtt.
Nem propagálunk egyetlen szervezetet sem, de a mozgalom véleménye él. Ott leszünk a megemlékezéseken, akaratunk szabadsága okán. Bízunk abban, hogy a megosztók helyett együttműködésre képes emberek képviselik majd a mozgalmat a továbbiakban.
Mert emlékezni akarunk. Egy célért harcolunk, összefogva, magyar a magyarral!

A mozgalom nevében,
Flagelláns

Forrás: http://ns-revolution-hc.blogspot.com